Néha az is egyfajta „csinálás”, amikor történetet gyártok arról, hogy mi történik.
Például azt, hogy **nem szeretnek.**
Nem engem választanak.
Nem vagyok elég fontos.
Valaki más fontosabb.
Nem akarnak velem lenni.
Észre sem vesznek.
És onnantól már minden ebbe a történetbe kerül.
Figyelek.
Elemzek.
Várok.
Eltávolodom / ellököm a másikat.
Megsértődöm.
Bizonyítékokat keresek.
Várom, hogy a másik lépjen.
Rázúdítom a sérelmeimet a másikra.
Vagyis pontosan azt csinálom, amiről az előző posztban írtam.
**Csinálok valamit.**
Csak most nem a helyzetet próbálom megoldani.
Hanem azt akarom elérni, hogy valaki végre bebizonyítsa:
Szeret.
És közben észre sem veszem, hogy már nem azt élem, ami történik.
Nem realizálom a 3D-s történéseket, hanem a saját történetemet élem, mint valóságot.
A „nem szeretnek” történetét.
És talán itt van az a pont, ahol ki lehetne lépni.
❌Nem úgy, hogy megfejtem, igaz-e.
❌Nem úgy, hogy ráveszem a másikat, hogy bizonyítsa az ellenkezőjét.
🛑Hanem egyszerűen nem játszom tovább.
❌Nem keresek újabb bizonyítékot.
❌Nem vonulok el, hogy utánam jöjjenek.
❌Nem csinálok semmit, hogy végre elhiggyem, hogy szeretnek.
Szóval a kérdés:
❓Mi marad, ha nem játszom tovább a „nem szeretnek” történetét❓
#szeretniönmagam#önszeretet#drámanélkül#játszmáknélkül#önismeret